... és akkor jöttem rá, ki is volt igazán fontos ...
Fáj. Mert tudom, hogy itt, és most vége. Fáj. Kevés volt, viszont túlságosan tökéletes. Fáj. Mert tudom, év elején mást mondtam, máshogy éreztem, mint most. Nem lehet elmondani, leírni azt az érzelmi vihart, ami bennem dúl. Örülök. Nem szivatnak többé a tanárok egy-egy röpdolgozattal, és azzal, hogy vegyem le a lábam a padról, vagy hogy álljak egész órán. Szomorú vagyok. Jó csapat voltunk, jó csapat vagyunk, és jó csapat maradunk mindörökké. Furcsa volt. Mindenki ingben, és nyakkendőben feszített. A sok év után ez volt az első furcsaság. Mindenki letört volt, fáradt, szomorú, elgyötört.
"Ugye voltál gyermek Mi most is vagy Lerohantak az évek Az idő elhagy Bámuló szemmel Újranyíló szívvel Játssz mindent át Mit az élet kínált Neked..."
Elsírtuk magunkat a képek alatt. Sírva nevettünk azon, hogy milyenek voltunk, és milyenek lettünk. Sírva nevettünk... Elsírtuk magunkat az alsósok műsora alatt. Ők még nem tudják milyen fájdalmas tud lenni a búcsú, és milyen ha kirángatnak a megszokott környezetedből, amiben nyolc évig éltél. Ők még nem tudják.... Elsírtuk magunkat a hetedikesek műsora alatt. Ők már átérezték, milyen is lesz elballagni. Itthagyni mindent, ami valaha fontos volt neked, ami a második otthonod volt. Ők már átérzik... Elsírtuk magunkat a beszédek alatt. Emlékeztetett minket, hogy egyformák vagyunk. Ha fáj sírunk, ha nevettető, kacagunk. Emlékeztetett minket. Sírva énekeltünk, sírva mentünk végig az iskolában...
Ez az utolsó állomás. Hiányozni fog. Félek. Hogy mitől, magam sem tudom. Belevetjük magunkat az ismeretlenbe, próbálunk jó szemmel tekinteni a jövőre, de nem megy. Vágyunk arra, hogy még egy kicsit gyermekek lehessünk, vágyunk a szépre, a kedves szóra, vágyunk arra hogy maradhassunk... még egy kicsit...
Most elvittetek egy darabot a szívemből, ami örökké a tiétek lesz. Búcsúzom tőletek, soha nem feledlek el :
Jakab Erzsébet
Bezzeg Zsolt Bogdán Eszter Boglárka Borza Péter Czinege Adrienn Csukás Barbara Göldner Zsófia Hlavács Zoltán Horn Krisztián Kuti Gellért Norbert Nagy Attila Pinczés Alexandra Szabó Alexandra Szabó Nikolett Szliva András Tábori Vivien Ungi Tamás Váczi István
" Van olyan az életben, hogy nem tudjuk, mi is köt minket egy emberhez. Nem tudjuk. De érezzük, hogy jobb, ha ott van... "
hát gyerekek.... mivel nagyon beteg vagyok (agybeteg is, de ez most mellékes) ezért itthon lebzselek már három napja. ma nagyon unatkoztam, elővettem a családi fényképalbumot (ómjgáád) és mi találtam benne? ciki kiskori képeket RÓLAM!!! :D most csakazértis felrakom őket, tudjatok mivel zsarolni :D:D:Dtörölközőbajnok :D:D olyan idióta fejem van xD
de kis csúnyaság voltam :D jólvan, lehetek kb. egy hónapos??? :D:D iikszdé :D
miaaaaaaazoooootabáááááácsikezéééében??????:D
tooooooorttttaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa :D:D:D pápápápá^^ azt mondják, itt nagyon cuki vagyok... :D kutyapapucs, és kutyás póló azért kicsit odavág :D:D sexy vagyok :D:D najó, durva kép lett, valljuk be xDxD
ezt muszáj volt megosztani :D:D pussztantás, fent a friss, már csak 7 komment :P :D
Már nem féltem. Nézhetnek hülyének, őrültnek, reménytelennek, kétségbeesettnek, de így volt. Már nem féltem. A Volturi nagyjai lassan sétáltak felénk, gondolataikba voltak mélyedve. Edward karjába kapaszodva vártam az elkerülhetetlent, de félni nem féltem. Nem azt mondom, hogy boldogan rohantam volna a halál karjaiba, inkább csak beletörődtem a gondolatba, hogy ma itt mindennek vége szakad. Nem végeztek félmunkát, gyorsak voltak, és halálosan pontosak. Edward szerelmének a tudatával merültem bele az égető végzetembe. Ordítani tudtam volna, jajveszékelni, de hiába lett volna minden. Tudtuk, hogy nem nyerhetünk, még ellenük se. Tudtuk, és beletörődtünk. Nekünk jó volt ez így. Nekem jó volt ez így. A családommal halok meg, a szerelmemmel. Mindennel, ami fontos. Már nem függtem semmitől, nem reménykedtem, nem gondolkodtam, nem akartam többet. Szabad voltam…
Történhetett volna így is.*
Régóta tudtam azt a tényt, miszerint mindenki tart valahová a világban. Van, aki a szerelmet keresi, van, aki a családot, van, aki a boldogságot, és van, aki csak utazik… a saját utunkat járjuk, mi alakítjuk az életünket, szeretünk és szenvedünk kifulladásig… mindenki tart valahova, csak még nem tudja pontosan hová is. Mindenki fél a holnaptól, akármennyire is bátornak mutatja magát… Akármi megtörténhet, akármikor, és akárkivel… most, ebben a pillanatban is… emberek halnak meg, emberek születnek újra, szerelmek, kapcsolatok kezdődnek, és végződnek, az emberek sírnak, és nevetnek… a körforgás állandó, a világ nem változik. Az érzések betöltik az életet, ezek tesznek emberivé minket. Néha az érzelmeink vezérelnek minket, amit aztán irtózatosan megbánunk. Vannak jobb napok, vannak rosszabbak, de a halál szélén állva, fél lábbal a végtelen világmindenség sírjában nem az érzelmeinkkel törődünk. Eljött a kivégzésünk napja…
Az idegtől sírni tudtam volna, ahogyan azok ketten őrjítő lassúsággal értek elénk. Azt hamar észrevettem, hogy ikrek. A tartásuk, a mozgásuk, az arcuk… mind egyforma volt. Carlisle, és Edward hamar rájuk köszönt, körülbelül öt méter választott el minket, és ott megálltak.
- Jane, Alec – bólintottak. Azok ketten viszont rögtön közelebb léptek.
- Carlisle, Edward. Gondolom, tudjátok, miért jöttünk.
- Essünk túl rajta gyorsan.
Jane és Alec (nem vagyok biztos benne, hogy tényleg ezt a két nevet hallottam, az idegesség rontott a hallásomon) összenéztek, majd széles mosoly terült el az arcukon.
- Csak egy hír közlése, és egy kérés miatt jöttünk. – szólalt meg a lány.
- Nem akartok… ?
- Dehogy is, hogy gondoltátok? Alice, nem láttad? – kérdezte a srác.
- Egy mukkot nem láttam, valahogy blokkoljátok ezeket.
- Nos, akkor örülni fogtok. A Volturi nincs többé.
Mindenki leesett állal, és kikerekedett szemekkel nézett rájuk. Nem akartam elhinni. Hallucinálok? Biztos nem. Hazudnak? Azt Edward látta volna. Nem tudtam semmire gondolni, csak azok a szavak visszhangoztak a fülemben. Vajon egy vámpír kaphat sokkot? Nem is ez a jó kérdés. Lassan végignéztem mindenkin. Vajon több vámpír kaphat sokkot? Mikor már túl voltam az első ledöbbeésen, ezt követte a második.
- De… de… de… ezt hogy és és és… mi??? – Kezdtem felocsúdni, hogy utána a rémülettem döbbenetbe, a döbbenetem kíváncsiságba csapjon át. – Ki által, és ti hogy-hogy éltek, és mikor, hogyan… ?
- Bocs, de először inkább én kérdezek. Te ki vagy? – Fagyos, lekezelő hangjára akaratlanul is összerezdültem, és szemlesütve közelebb bújtam Edwardhoz. Szerelmem nyugtatóan átkarolta a derekam, és egy puszit nyomott a fejem búbjára.
- Jajj, ne haragudj, rossz szokásom hogy így beszélek… Az áldozatoknál bejött – vigyorgott szégyenlősen a pici lány.
- Lora Swan, illetve már Cullen. – Léptem kicsit előrébb, és nyújtottam ki a remegő kacsómat. Jane elvigyorodott, megfogta a kezem, és közelebb rántott magához. Fura volt fagyos testéhez csapódni, hogy aztán szoros, szívet melengető ölelésbe zárjon.
- Örülök, hogy megismerhetlek, Lora.
- Hát még én. – Mosolyodtam el, és tértem vissza Edward mellé.
- Jane, elmondanád nekünk, hogy mégis mi történt, hogy a Volturinak vége?- kérdezte meg Carlisle, azt, ami már mindenki oldalát fúrta.
- Természetesen, de nem helyezhetnénk magunkat kényelembe egy kicsit meghittebb helyen?
- De, persze. Nyomás. – és futni kezdtünk a Cullan villa felé. Ennél boldogabb aligha lehettem volna, szerelmes voltam, (és végre őszintén szerethettem) élünk, és még a Volturinak is vége. Ez életem egyik legszebb napja. Majd amikor beértünk a házba, megcsapott az az ismerős, csodálatos illat. Ha egyedül lettem volna, ogy elsuttogtam volna egy „Otthon édes otthon”-t, de nem tettem. Helyettem megtette Alice, és Esme. Jane elmosolyodott a reakciónkon, majd leült az egyik kanapéra, megvárta, amíg mindenki letelepedik köré, és elkezdte a mesélést.
- A Volturi ugyebár mindig embereket ölt, s eszük ágában sem volt, hogy esetleg jó útra térjenek. Alec, Felix és én, próbáltuk jó belátásra téríteni őket, hogy lehet úgy is élni, mint ti Cullenek, és a Denali klán, hogy nem ölünk embert, és csak állati vérrel táplálkozzunk. De hevesen tiltakoztak ellene, és megtiltották nekünk, hogy ezt még egyszer szóba hozzuk. Viszont mi nem adtuk fel, és csapatot szerveztünk ellenük. Nem hitt szinte senki, abban, hogy sikerülhet legyőzni őket, ezért nem akartak csatlakozni hozzánk. Mivel csak hárman voltunk, elég kicsi volt az esélyünk ellenük, de végül sikerült. Tudom, hogy elég hihetetlenül hangzik, de sikerült feloszlatnunk a Volturit.- mindenki teljesen ledöbbent először a hírtől, majd attól, hogy hárman legyőzték, s az nincs többé.
-Nem féltek attól, hogy valaki újra teremt egy királyi családot?- kérdezte Carlisle percek múlva, mikor feldolgozta az imént hallottakat.
-Nem, mert nem hagytunk egy túlélőt sem.
-És akkor most hova mentek?- aggodalmaskodott Esme.
-Igazság szerint nincs hova mennünk.- nézett Jane Alecre.
Egy pillanatig néma csend volt, mindenki elgondolkodott. A Volturi legveszélyesebbjeit fogadjuk magunk közé? Jó útra akarnak térni, de akkor is… Aztán fogadott apám mnt derült égből a villámcsapás, így szólt :
-Nyugodtan maradhattok itt, persze csak, ha szeretnétek.
-Azt nagyon megköszönnénk.- virult fel Jane angyali arca, és mi elmosolyodtunk.
-És Felix hol van? Azt mondtátok, hogy ő is részt vett a csatában.- kérdezte Emmett.
-Egy kicsit egyedül akart lenni, tisztáznia kell magában az érzéseit. Most valahol a kanadai erdőségekben bújkál. Ne féljetek, idetalál.
- Pont ettől nem félünk – kacagott fel Emmett, és aztán mind csatakoztunk hozzá. Gyereksírás vetett véget a felhőtlen boldogságnak, és én felrohantam Dannyhez.
- Szia Prücsök! – kiáltottam fel, és óvatosan magamhoz öleltem őt. – Annyira féltem, hogy itt kell hagyjalak, de itt vagyok, és itt is leszek – mosolyodtam el, majd letettem a pelenkázó asztalra Dannyt. Gyorsan kicseréltem a pelusát, majd átöltöztettem, és levittem.
- Anyu, nézd, ki van itt – mosolyogtam, mire Esme fancsali képet vágott. – Mi, mi az?
- Eddig még sosem hívtál anyunak – hüppögte el a végét, miközben kilopta Dannyt a kezemből. Megöleltem.
- De mostantól majd úgy hívlak!
Az ikreken egy cseppet sem látszott, hogy Danny zavarná a jelenlétüket, Jane nagyokat nevetett a reakcióin, főleg mikor Esme kezét próbálta a szájába gyömöszölni. Aztán Carlisle-al közösen elvitték őket vadászni, mint a családunk újdondült két tagját. Meg kéne ünnepelni valamivel, hogy élünk, épek, és sértetlenek vagyunk. De mivel? Aztán Danny a lábamhoz kúszott, én pedig felvettem.
- Na mi az, prüntyő?
- Loja!
- Mondd, kicsi szívem.
- Szerellek téged! – terül el egy hatalmas vigyor a képén, és én meghatódom.
- Én is téged, kicsi szívem. Most mondd azt, hogy… Esme.
- Eszméé! – Danny készségesen ismételt minden nevet, amit mondtam neki.
- Edward?
- Edvád! – szerelmem megmosolyogta ezt a pici emberkét.
- Emmett?
- Emeet!- Emmett öblösen felkacagott, és átölelte Rose vállát.
- Rose?
- Róóz! – Rosalie szipogni kezdett.
- Jazz?
- Dzsezz!
- Alice?
- Elisz!
- Carlisle?
Danny értetlenül pislogott, mire mindenki kevetésben tört ki. Rántott egyet a pici vállán, majd visszatért a lábgyömöszöléshez, egészen addig, amíg Esme-ék vissza nem tértek. Szegényke már épp aludt volna, mikor felkeltettem. Danny örömmel futott a pótanyukája felé, amíg aztán az fel nem kapta, és meg nem ölelgette.
- Szerellek téged Anu! – kiáltott fel boldogan, és Esme sírni kezdett a meghatódságtól.
- Én is… én is szeretlek téged kincsem. – mosolyogta el a végét, aztán rám nézett.
„Te?” – artikulálta. Bólogatni kezdtem. „Köszönöm” mosolyodott el, mire Edward nyakába fúrtam a fejem. Jane és Alec mellénk telepedett, még mindig vérvörös szemekkel, bár már látszott rajtuk a változás.
- És most? – kérdezte Alice. – Költöznünk kéne.
- Pontosan. – mondta Rose.
- És költözünk is, vagy felesleges, még egy pár hónapig? – kérdeztem.
- Mit gondoltok, mi legyen? Ki szavaz a maradásra?
Tíz kéz emelkedett a magasba, megerősítve a maradást – habár már csak egy pár hónapig…
Május vége egyben egy élet vége is volt. Rita itt hagyott minket. A blogom révén kerültünk kapcsolatban, és csak msnen beszéltünk, de egyből belopta magát a szívembe, ez a cserfes lány :) egyből a blogokra terelődött a szó, és megdicsért... ez volt életem első dicsérete, nagyon jól esett, főleg egy idegen szájából. Most pokolian fáj. Pokolian fáj, mert tudom, hogy nem ezt érdemelte. Élhetett volna, lehetett volna családja, igaz barátai, szerelme, minden ami csak egy életben fontos lehet. 16 éve alatt többet volt kórházban mint otthon, és végül a rák okozta a vesztét. Ritával eltávozott közülünk egy olyan személy, aki bárkit, bármikor fel tudott vidítani, boldog volt, és még a halál szélén is mosolygott. Azt mondta jobb lesz így, de a szíve mélyén ő is tudta, hogy hazudik. Élni akart, küzdött, minden erejével, de a betegség végül győzött, és Rita meghalt. Pokolian fáj. Mert én ma még beszélhettem volna vele. Beszélni is akartam, amíg lehet, de nem tudtam neki elmondani, amit akartam. És milyen sok mindent akartam elmondani! Elmondani, hogy talán ő volt a leghűségesebb olvasóm, hogy az ő kommentárjai hatottak meg a legjobban, hogy vele lettem talán a legjobb kapcsolatban... és hogy ne adja fel, mert jó élete lesz, és minden megoldódik... el akartam neki mondani, hogy szeretem, hogy nagyon hiányozni fog, de ezt már nem tudom megtenni... ő már soha nem jön vissza, és én ezzel a tudattal hajtom álomra a fejem... gyáva voltam, megtehettem volna, de nem tettem, és már késő. Most mindenről ő jut eszembe. Minden rá emlékeztet. Minden egyes fűszál, minden homokszem, minden gondolatom Rita körül forog... élhetett volna, nem is keveset, de a sors keze lecsapott... és már nem tudom neki elmondani, hogy mennyire szerettem, szeretem, és szeretni is fogom. Már ő is jegyet váltott a túlvilágra... Azt mondják, hogy nem egyszer halunk. Ha valaki eltávozik, egy kis részünk vele megy, és elkíséri az útján. Nos akkor nekem már nagyon sok részem elment. Ismertem egy lányt, más volt mint a többi... mások a halál szélén állva sopánkodnak, imádkoznak, az ügyeiket intézik, de ő nem... ő csak vigyorgott. Rita, nagyon hiányozni fogsz. Utállak, amiért itthagytál. Szeretlek<3
(csajok, nagyon kiborultam, friss kicsit csúszni fog, de tényleg igyekszem, de ez most nagyon lesokkolt... sajnálom :( )
hello mindenkinek. itt az új fejezet, köszönöm azoknak, akik tartották bennem a lelket (Betsy, Anna, Detti, Bogi, Kata) a kommentár limit ugyanúgy hét, amit úgy sem fogok megkapni, csak ha kiborulok megint. hosszú feji lett, és nem várt fordulatok következnek be, remélem megér egy kommentárt. puszillak titeket. ( közben szépen lehet zenét hallgatni, egész nap ez ment nálam, és nagyon jó zene, engem nagyon megfogott a szövege :) pedig nagyon utálom SP-t, de most nem írok véleményt :D olvassatok, és komit kérekszépen :D )
Hát ennyi volt? – kérdeztem magamtól búskomoran. Ennyi jutott nekem az életből? Fájt a kérdés, de tudtam, hogy jó volt ez így. Ha Carlisle nem mentett volna meg, akkor még ennyit sem éltem volna.Pedig… amennyire utáltam, mára már megbarátkoztam a gondolattal, hogy vámpír vagyok, és ezen nem tudok változtatni. Már nem is akartam. Vámpírként akartam meghalni, a családommal. Vajon feláldozhatom magam értük? Mert ha igen, akkor megteszem… jobb lenne nekem odaát… igaz, a sorsunk a halálban sem békés. De nem érdekelne. Közelebb bújtam Edwardhoz. Igaz, hogy csak egy játéknak indult, hogy együtt vagyunk, de nem tudom letagadni, hogy imádom őt, amióta csak ismerem, de a harag eltompította egy időre ezt az érzést. Edward átkarolta a derekam, és én a vállába fúrtam a fejem.
Senki nem bírt megszólalni. Csak álltunk, mint egy karó, és mindenki Alice bejeletésén töprengett. Tudtuk, hogy nem nyerhetünk, akármennyien vagyunk, akármilyen képességekkel megáldva… nem nyerhetünk a Volturi ellen.
- Hát ennyi volt. – jelentettem ki azt az információt, amiről már mindenki tudott.
- Mikor jönnek Alice? – kérdezte Carlisle
Nem válaszolt, inkább Jasper mellé ült, és nézett. Aztán a távolba révedt a tekintete, és mindenki hallgatásba burkolózott.
- Egy hónap. Talán kevesebb.
Ez a bejelentése mindent megváltoztatott. A szemünkből kihúnyt az az a bizonyos halvány „élni akarok” fény, amennyi benne volt, a szánk vékony vonallá préselődött, és a szobára csönd telepedett. Hát ennyi volt. Még egy hónap, és végünk. A szemem viszketni kezdett, és a gyomrom görcsbe rándult. Hát ennyi volt. Edwardot magam mögött húzva felrobogtam az emeletre, és ledőltem az ágyamra. Szerelmem tanácstalanul nézett rám, aztán mikor látta, hogy nem fogok dührohamot kapni, leült mellém. Az ölébe tettem a fejem, és ő a hajammal kezdett játszadozni.
- Félek. – szólaltam meg hirtelen.
- Én megvé…
- Nem a Volturitól félek. Hanem, hogy mindenkit elvesztek, akit szeretek, és akinek hálás vagyok, és az fáj a legjobban, hogy ezt nem tudom rendesen elmondani nekik. Annyira szeretem őket… Carlisle-t, aki életet adott nekem, a halál után, Esme-t, a mag nélküli virágot, aki a legjobb anya volt a földön, Rosalie-t, aki a természetes szépség megtestesítője, Emmettet, aki bármikor, bármilyen helyzetben bárkit fel tudott vidítani, Jaspert, akire legszívesebben az élő Xanax becenevet aggatnám rá, Alice-t, aki jobban pörög, mint egy ember tele energiaitallal. A Denaliakat. És Téged is…
- És rólam mit gondolsz? – állt meg az ujja a hajam között.
- Azt hogy sze…
- Köszönöm! – rontottak be kis-családom nő tagjai a szobába, hogy aztán kilökjenek az ablakon heves szeretetükkel, és hogy össze-vissza öleljenek. Mindezt szerelmi vallomásom közepén.
- Igazán nincs mit. Ez az igazság. – mosolyodtam el, és zavaromban lehajtottam a fejemet. A szemem újra viszketni kezdett, de most enyhébben. Éreztem, hogy valami meleg csordogál az arcomon, és meglepetten odanyúltam. Sírni kezdtem. Esme jóságosan magához ölelt, és hagyta, hadd sírjam tele a vállát. Alice, és Rose is mellénk telepedett a fűbe, és csaptunk egy nagy családi bőgést. Utána megjelentek a hímnemű objektumok is, és csendesen a feleségeik mellé huppantak. Csak Edward állt tehetetlenül az erkélyemen. Lassan elmosolyogtam, és oldala döntöttem a fejem. Daniel sírni kezdett. Ami legjobban meglepett, hogy nem Esme, hanem Edward hozta ki őt közénk, mindezt pár másodperc alatt. Mellém ült, Dannyvel az ölében. Édesek voltak együtt, a nagy és erős felnőtt, szemben a pici gyenge kisbabával. Rose elkattintott egy képet, hogy aztán halványan mosolyogva mutassa meg nekünk. Edward tekintetéből valami olyasfajta szeretet sugárzott felém, amit ép ésszel nem lehetett felfogni. Danny édes kisbaba volt, mint mindig, és én… Én össze voltam törve. Nagyon össze voltam törve. Nem hittem a képnek. Nem nézhetek így ki, én… én… így nézek ki. Összetört vagyok, gyenge, és védtelen. De mégis. Olyanok vagyunk, mint egy kis család. Anyuka, apuka, és egy gyerek. Csak ültünk szótlanul, és én a múltamon gondolkodtam. Nagyi történeteiből soha nem gondoltam volna, hogy léteznek a vámpírok. Mikor kicsi voltam, azt hittem, hogy csak blöfföl. De nagyon szerettem a történeteit. Aztán mikor nagyobb lettem, féltem, hogy tényleg léteznek. Aztán elfelejtettem. Most itt vagyok, közéjük tartozom, és már cseppet sem félek.
***
Álltunk, és vártuk az elkerülhetetlent. Az elkerülhetetlent, amitől az elmúlt egy hónapban féltünk. Az elkerülhetetlent, ami rányomja a bélyeget a sorsunkra, ami megpecsételi életünk borítékját, az elkerülhetetlent, ami ránk várt… az elkerülhetetlent, ami egyet jelent a halállal. Csak álltunk, és vártuk a végzetünket. Álltunk, és tudtuk, hogy itt most minden megszakad. Lassan mindennek vége.
- Még fél óra. – szólt Alice, amiután visszatért a jelenbe. Az elmúlt egy hónap, békésen telt. Emlékeket elevenítettünk fel, Dannyről gondoskodtunk, sírtunk, nevettünk, és éltünk. A hangunkban nem bíztunk az írástudásunkban sem, ezért hallgattunk. De ez a hallgatás ezer szónál is többet ért. Gesztusokkal adtunk hangot az érzéseinknek, senkinek nem volt kedve akár egy szót is beszélni. Egy mosollyal kifejeztük azt, amivel más teleírna egy regényt, egy öleléssel adtunk hangot a fájdalmunknak, egy csókkal nyugtattuk meg szerelmünket, hogy a végsőkig mellette maradunk, és ez éppen így volt jó.
- Edward… - szólaltam meg halkan, mire az említett mellettem termett, és magához ölelt.
- Tudom, hogy nagyon utálsz azért, amit tettem. Hidd el, ha most megállíthatnám az időt, visszamennék, és jóvá tenném mindazt, amivel kiérdemeltem a gyűlöleted.
- De én…
- Kérlek, engedd, hogy befejezzem. Most azt akarod mondani, hogy hülye vagyok, jogosan tetted azt, amit tettél, és nnincs beleszólásom, és ez így van Lora. Nem akartam ráderőszakolni a szerelmem, mert tudtam, hogy nincs értelme. Te megutáltál, és ha ennek így kellett lennie, így lett. Eleinte fájt, hogy nem szeretsz viszont, de mára megbarátkoztam a gondolattal. Ha nekem ez járt, ez járt – mosolyodott el szomorkásan.
- Akkor most te engedd, hogy végigmondjam. Igen, utáltalak. Sőt, gyűlöltelek. Úgy képzeltem, hogy mi örökre együtt leszünk, és amikor te otthagytál, az eddig tökéletesnek hitt életem kizökkent a megszokott kerékvágásból. Sírtam üvöltöttem, meg akartam halni. Aztán meghalt Matt, és Réka, és Danny miatt élnem kellett. Megígértem magamnak, hogy miatta végigcsinálom. De amikor még négy hónap után is minden egyes éjszaka sírva, és ordítva ébredtem, eldöntöttem, hogy ez volt az utolsó napom itt. Visszaaltattam Dannyt, befeküdtem a kádba, és megtettem. Az hittem ez lesz életem legjobb döntése. Megtettem, feküdtem, és vártam a végzetem, amely Carlisle képében jött el. Így utóbb nem bántam meg. Szerettem így élni. És amit eddig nem tudtam elmondani neked, az az, hogy szeretlek Edward. Teljes szívemből szerettelek, és mindig is szeretni foglak, akármi fog történni itt ma, és akárhova megyünk halálunk után, akármennyire fog fájni, mindig is szeretni foglak.
Edward olyan szenvedéllyel csókolt meg, mint addig még soha. A fejem búbjától az utolsó lábujjamig mindenem beleremegett, zihálni kezdtem a vágytól, amely most újult erővel tört rám. Az eddig vakító fény most elhalványult, a családom örömkiáltásai elhalkultak, megszűnt a külvilág. Csak Edward volt, és Lora. Ez volt a kivégzésünk napjának a legszebb pillanata. Ő meg én, végre mi lettünk.
- Már csak egy fél perc –szakította félbe Alice vészjósló hangja ezt a csodálatos pillanatot. Szorosan Edwardhoz bújtam, hogy aztán a végzet eltiporjon minket, mint ahogyan két homokszemet elfúj a hajnali szél. Csak ültünk, és vártunk a végzetre, amely meg is érkezett. A hajnali napsugarakkal együtt két homályos alak árnyéka is megjelent a fák között…
sajnálom, hogy a nyakatokba borítottam mindent. egyszerűen csak ki kellett adnom a feszültséget, és rajtatok vezettem le az érzéseimet. úgy sajnálom. ez a blog átok, és áldás egyszerre. átok, mert 1.izgulok, hogy hányan fognak még olvasni/tetszik-e nekik amit írok 2.nem szeretnék negatív kritikákat kapni, mert ez meg ez meg ez van 3.félek attól, hogyha időnként így kitörök mint most, megutáltok, és itt hagyjátok az oldalt mert "aköcsögbunkóíróegyrohadék" és hasonlók. ezt el kellett mondanom, mielőtt eredeti témámra térek. nem bírom már egyedül. szóval...
SZERKESZTŐTÁRSAT FELVESZEK!!!
A lényeg : tényleg nem bírom már egyedül a sok hajcihőt, ezért úgy gondoltam kihirdetek egy "versenyt", már ha ezt lehet versenynek nevezni. Nem kérek sok mindent. Hetente minimum háromszor legyél elérhető ( az msn cím alapfeltétel ) legyél kreatív, tudd mi az a Lora Swan naplója, és persze tudd, ki vagyok én :) Jelentkező leveleket egy saját iromány kíséretében ide várok : gingin96@citromail.hu, VAGY gi.ngin.96@hotmail.com(inkább beszélgetésre, de ha itt jelentkeztek azt sem bánom :) (a jó humor előny :D) Köszönöm :)
(lányok, fiúk, tényleg kéne valaki aki segít. kor, nem, totálisan mindegy, csak legyen valaki. ha nem lesz, hát akkor... azt hiszem befejezem a blogom írását. sajnálom, de tényleg ez van.)
sziasztok :) tudom, késtem vele, és megígértem hogy minnél előbb felrakom... hát ezt volt a minnél előbb :D pénteken volt egy pár dolog, ami egyrészt elszúrta a kedvem, másrészt nagyon nem terveztem őket, de összeszedtem magam, és itt vagyok :D nem is rizsázok feleslegesen, a kommentár limit ugyanígy hét darab :D itt szeretném megköszönni a több mint 8000. látogatót, és a 36 rendszeres olvasómat :D köszönöm nektek :)
Az ajtó fülsiketítő dörrenéssel kicsapódott, és egy sötét hajú férfi lépett be rajta.
- Megzavartam valamit fiatalok?
- Ne… - szóltam volna közbe, de ekkor…
- Igen! – dörmögte bosszúsan egy macis hang. Kétségtelenül Emmett. Szépen a hang iránya felé fordulok. Emmett kezében ott figyel a „családi” videokamera. Ezért még kap! – Elazar, nem elég, hogy kispórolták a kábeltévéből a pornócsatornákat, erre még őket sem élvezhetem? – mutat felénk, és mi még mindig meglepődve – és félmeztelenül - állunk, egymás karjaiban.
- Ilyen az élet, drága Emmett. – lép Elazar mellé egy szőke hajú nő. Valószínűleg ő Carmen. Sokat meséltek már róla.
- És csak még ilyenebb lesz. – lép elő (gondolom) Kate, és Irina. Pontosan ilyennek képzeltem őket.
- Te biztos Lora vagy. – nyújt kezet Carmen. Illedelmesen megrázom.
- Igen. És Emmett gyilkosa is. – kezdem kergetni fel, s alá a házban.
- Lora ne ne ne ne ne.
- Lora de! – kiáltom, és beüldözöm a szobájukba. Rose az ágyon hasal, és egy katalógust búj.
- Szabad? – kérdezem.
- Csak nyugodtam. – rázza meg a fejét mosolyogva, és belemélyül az előtte lévő papírosba.
- Na de kicsim! – húzza ki magát Em, és ez pont kapóra jön. Kilököm az ablakon, és utána ugrom.
- Fuss, az életedért!
***
Csak ültem a nappaliban, de nem is figyeltem miről folyik a beszéd. A szám sarkában még mindig ott figyelt egy halvány kis mosoly, amit nem tudtam letörölni. Talán nem is akartam. Elégedett voltam magammal. Emmett jól megkapta. Éppen újra elkezdeném lejátszani gondolatban az elmúlt óra eseményeit, mikor valaki a nevemen szólít.
- Lora…
Gyorsan felkapom a fejem. Mintha nem is én lennék. Csak távolról érzékelem Esme jóságos anyai hangját, ahogyan csevegni hív.
- Mindjárt megyek – mosolygok rá, aztán Edward, és a konyha felé veszem az irányt. Túl sokáig volt kettesben Tanyaval, akinek hirtelen sürgős megbeszélnivalója akadt vele, amint visszaértem a városból. Az Edward háta mögötti konyhaajtóban álltam, Tanya látómezejének középpontjában. Éppen időben érkeztem ahhoz, hogy ez a mondat még halkan megüsse a fülemet (természetesen Tanya szájából):
- Ha nem vált be a csitri, tudod a számom…
Ez éppen elegendő ok számomra, hogy Edward háta mögé álljak, hangos nyikorgással magam felé fordítsam a székkel együtt, majd az ölébe ültjek, és szenvedélyesen megcsókoljam.
- Szia, Édes… - suttog a fülembe, elvonva a tekintetem Tanyaról, akivel egész csók közben szemeztem. Azt hiszem, a „ki tud nagyobbat ütni szemmel” versenyt én nyertem.
- Baj van, drága Tanya? – kérdezem jólnevelten mosolyogva.
- Éppen egy kellemes beszélgetés közepén tartottunk.
- Kellemes? Hm… Az Edward arcán ülő fintor nem erről árulkodott.
- Bajod van, csitri? – áll fel, és rúgja hátra a székét.
- Lássuk csak… igen! – vágok töprengő képet, majd úgy derül fel az arcom, mintha a rák ellenszerét találtam volna hirtelen fel.
- Akkor ezt intézzük el kint - vicsorgott rám.
- Ezer örömmel. – indultam el higgadtan a nappali felé, és onnan ki az erdőbe.
Mikozben lassan átsétáltam a nappalin, az érzékeim kiélesedtek. Csak Tanya mozgását figyeltem, és nem törődtem mással. Nem érzékeltem, ahogyan Edward elkapja a karom, és szerelmes hangon azt suttogja, hogy „kicsim, ne”… aztán kitéptem magam a karjaiból… nem törődtem Emmett „csibebox! Jegyek csak nálam kaphatók!” Kiáltásaival, és csak tompán érzékeltem, ahogyan Rose fejbevágja. Minden lelassult. Senki sem sietett sehová. Csak én voltam, és Tanya. Szemtől szemben. Még hallottam, ahogyan Esme próbál közénk avatkozni, de Carlisle megakadályozta ebben… „hagyd, majd ők megoldják…” hagyta el a négy varázsszó a száját, aztán nekiestem a riválisomnak…
***
Elégedett voltam magammal. Tanya idősebb, tapasztaltabb, én mégis legyőztem. Azt hiszem, többet nem fog Edwarddal kekeckedni. Jobban is teszi. A mostanit egy életre megemlegeti majd. De nem baj, legalább élveztem. Kissé ugyan fájt, de legalább megszégyenült a kedvenc családtagunk. Jasper és Emmett között ültem a kanapén, és valami vámpíros filmet néztünk. Amekkora röhögéseket levágtunk, abba még a ház alappillére is beleremegett. Edward, Alice és Rose vadászni voltak, Tanya, Irina, Esme, Kate, és Carmen éppen Dannyről beszélgettek (Tanya, nem mert a szemem elé kerülni) Carlisle pedig Elazarral együtt a Hepatitisről beszélgettek. Mi viszont csak nevettünk. Egészen addig, amíg Alice holtravált arccal be nem masírozott a nappaliba, és ezt mondta:
