Rita emlékére...

Május vége egyben egy élet vége is volt. Rita itt hagyott minket.
A blogom révén kerültünk kapcsolatban, és csak msnen beszéltünk, de egyből belopta magát a szívembe, ez a cserfes lány :) egyből a blogokra terelődött a szó, és megdicsért... ez volt életem első dicsérete, nagyon jól esett, főleg egy idegen szájából.
Most pokolian fáj. Pokolian fáj, mert tudom, hogy nem ezt érdemelte. Élhetett volna, lehetett volna családja, igaz barátai, szerelme, minden ami csak egy életben fontos lehet. 16 éve alatt többet volt kórházban mint otthon, és végül a rák okozta a vesztét. Ritával eltávozott közülünk egy olyan személy, aki bárkit, bármikor fel tudott vidítani, boldog volt, és még a halál szélén is mosolygott. Azt mondta jobb lesz így, de a szíve mélyén ő is tudta, hogy hazudik. Élni akart, küzdött, minden erejével, de a betegség végül győzött, és Rita meghalt.
Pokolian fáj. Mert én ma még beszélhettem volna vele. Beszélni is akartam, amíg lehet, de nem tudtam neki elmondani, amit akartam. És milyen sok mindent akartam elmondani! Elmondani, hogy talán ő volt a leghűségesebb olvasóm, hogy az ő kommentárjai hatottak meg a legjobban, hogy vele lettem talán a legjobb kapcsolatban... és hogy ne adja fel, mert jó élete lesz, és minden megoldódik... el akartam neki mondani, hogy szeretem, hogy nagyon hiányozni fog, de ezt már nem tudom megtenni... ő már soha nem jön vissza, és én ezzel a tudattal hajtom álomra a fejem... gyáva voltam, megtehettem volna, de nem tettem, és már késő. Most mindenről ő jut eszembe. Minden rá emlékeztet. Minden egyes fűszál, minden homokszem, minden gondolatom Rita körül forog... élhetett volna, nem is keveset, de a sors keze lecsapott... és már nem tudom neki elmondani, hogy mennyire szerettem, szeretem, és szeretni is fogom.
Már ő is jegyet váltott a túlvilágra...
Azt mondják, hogy nem egyszer halunk. Ha valaki eltávozik, egy kis részünk vele megy, és elkíséri az útján. Nos akkor nekem már nagyon sok részem elment.
Ismertem egy lányt, más volt mint a többi... mások a halál szélén állva sopánkodnak, imádkoznak, az ügyeiket intézik, de ő nem... ő csak vigyorgott.
Rita, nagyon hiányozni fogsz. Utállak, amiért itthagytál.
Szeretlek<3

(csajok, nagyon kiborultam, friss kicsit csúszni fog, de tényleg igyekszem, de ez most nagyon lesokkolt... sajnálom :( )

Lora Swan naplója 20. fejezet

hello mindenkinek. itt az új fejezet, köszönöm azoknak, akik tartották bennem a lelket (Betsy, Anna, Detti, Bogi, Kata) a kommentár limit ugyanúgy hét, amit úgy sem fogok megkapni, csak ha kiborulok megint. hosszú feji lett, és nem várt fordulatok következnek be, remélem megér egy kommentárt. puszillak titeket. ( közben szépen lehet zenét hallgatni, egész nap ez ment nálam, és nagyon jó zene, engem nagyon megfogott a szövege :) pedig nagyon utálom SP-t, de most nem írok véleményt :D olvassatok, és komit kérekszépen :D )

Hát ennyi volt? – kérdeztem magamtól búskomoran. Ennyi jutott nekem az életből? Fájt a kérdés, de tudtam, hogy jó volt ez így. Ha Carlisle nem mentett volna meg, akkor még ennyit sem éltem volna. Pedig… amennyire utáltam, mára már megbarátkoztam a gondolattal, hogy vámpír vagyok, és ezen nem tudok változtatni. Már nem is akartam. Vámpírként akartam meghalni, a családommal. Vajon feláldozhatom magam értük? Mert ha igen, akkor megteszem… jobb lenne nekem odaát… igaz, a sorsunk a halálban sem békés. De nem érdekelne. Közelebb bújtam Edwardhoz. Igaz, hogy csak egy játéknak indult, hogy együtt vagyunk, de nem tudom letagadni, hogy imádom őt, amióta csak ismerem, de a harag eltompította egy időre ezt az érzést. Edward átkarolta a derekam, és én a vállába fúrtam a fejem.

Senki nem bírt megszólalni. Csak álltunk, mint egy karó, és mindenki Alice bejeletésén töprengett. Tudtuk, hogy nem nyerhetünk, akármennyien vagyunk, akármilyen képességekkel megáldva… nem nyerhetünk a Volturi ellen.

- Hát ennyi volt. – jelentettem ki azt az információt, amiről már mindenki tudott.

- Mikor jönnek Alice? – kérdezte Carlisle

Nem válaszolt, inkább Jasper mellé ült, és nézett. Aztán a távolba révedt a tekintete, és mindenki hallgatásba burkolózott.

- Egy hónap. Talán kevesebb.

Ez a bejelentése mindent megváltoztatott. A szemünkből kihúnyt az az a bizonyos halvány „élni akarok” fény, amennyi benne volt, a szánk vékony vonallá préselődött, és a szobára csönd telepedett. Hát ennyi volt. Még egy hónap, és végünk. A szemem viszketni kezdett, és a gyomrom görcsbe rándult. Hát ennyi volt. Edwardot magam mögött húzva felrobogtam az emeletre, és ledőltem az ágyamra. Szerelmem tanácstalanul nézett rám, aztán mikor látta, hogy nem fogok dührohamot kapni, leült mellém. Az ölébe tettem a fejem, és ő a hajammal kezdett játszadozni.

- Félek. – szólaltam meg hirtelen.

- Én megvé…

- Nem a Volturitól félek. Hanem, hogy mindenkit elvesztek, akit szeretek, és akinek hálás vagyok, és az fáj a legjobban, hogy ezt nem tudom rendesen elmondani nekik. Annyira szeretem őket… Carlisle-t, aki életet adott nekem, a halál után, Esme-t, a mag nélküli virágot, aki a legjobb anya volt a földön, Rosalie-t, aki a természetes szépség megtestesítője, Emmettet, aki bármikor, bármilyen helyzetben bárkit fel tudott vidítani, Jaspert, akire legszívesebben az élő Xanax becenevet aggatnám rá, Alice-t, aki jobban pörög, mint egy ember tele energiaitallal. A Denaliakat. És Téged is…

- És rólam mit gondolsz? – állt meg az ujja a hajam között.

- Azt hogy sze…

- Köszönöm! – rontottak be kis-családom nő tagjai a szobába, hogy aztán kilökjenek az ablakon heves szeretetükkel, és hogy össze-vissza öleljenek. Mindezt szerelmi vallomásom közepén.

- Igazán nincs mit. Ez az igazság. – mosolyodtam el, és zavaromban lehajtottam a fejemet. A szemem újra viszketni kezdett, de most enyhébben. Éreztem, hogy valami meleg csordogál az arcomon, és meglepetten odanyúltam. Sírni kezdtem. Esme jóságosan magához ölelt, és hagyta, hadd sírjam tele a vállát. Alice, és Rose is mellénk telepedett a fűbe, és csaptunk egy nagy családi bőgést. Utána megjelentek a hímnemű objektumok is, és csendesen a feleségeik mellé huppantak. Csak Edward állt tehetetlenül az erkélyemen. Lassan elmosolyogtam, és oldala döntöttem a fejem. Daniel sírni kezdett. Ami legjobban meglepett, hogy nem Esme, hanem Edward hozta ki őt közénk, mindezt pár másodperc alatt. Mellém ült, Dannyvel az ölében. Édesek voltak együtt, a nagy és erős felnőtt, szemben a pici gyenge kisbabával. Rose elkattintott egy képet, hogy aztán halványan mosolyogva mutassa meg nekünk. Edward tekintetéből valami olyasfajta szeretet sugárzott felém, amit ép ésszel nem lehetett felfogni. Danny édes kisbaba volt, mint mindig, és én… Én össze voltam törve. Nagyon össze voltam törve. Nem hittem a képnek. Nem nézhetek így ki, én… én… így nézek ki. Összetört vagyok, gyenge, és védtelen. De mégis. Olyanok vagyunk, mint egy kis család. Anyuka, apuka, és egy gyerek. Csak ültünk szótlanul, és én a múltamon gondolkodtam. Nagyi történeteiből soha nem gondoltam volna, hogy léteznek a vámpírok. Mikor kicsi voltam, azt hittem, hogy csak blöfföl. De nagyon szerettem a történeteit. Aztán mikor nagyobb lettem, féltem, hogy tényleg léteznek. Aztán elfelejtettem. Most itt vagyok, közéjük tartozom, és már cseppet sem félek.

***

Álltunk, és vártuk az elkerülhetetlent. Az elkerülhetetlent, amitől az elmúlt egy hónapban féltünk. Az elkerülhetetlent, ami rányomja a bélyeget a sorsunkra, ami megpecsételi életünk borítékját, az elkerülhetetlent, ami ránk várt… az elkerülhetetlent, ami egyet jelent a halállal. Csak álltunk, és vártuk a végzetünket. Álltunk, és tudtuk, hogy itt most minden megszakad. Lassan mindennek vége.

- Még fél óra. – szólt Alice, amiután visszatért a jelenbe. Az elmúlt egy hónap, békésen telt. Emlékeket elevenítettünk fel, Dannyről gondoskodtunk, sírtunk, nevettünk, és éltünk. A hangunkban nem bíztunk az írástudásunkban sem, ezért hallgattunk. De ez a hallgatás ezer szónál is többet ért. Gesztusokkal adtunk hangot az érzéseinknek, senkinek nem volt kedve akár egy szót is beszélni. Egy mosollyal kifejeztük azt, amivel más teleírna egy regényt, egy öleléssel adtunk hangot a fájdalmunknak, egy csókkal nyugtattuk meg szerelmünket, hogy a végsőkig mellette maradunk, és ez éppen így volt jó.

- Edward… - szólaltam meg halkan, mire az említett mellettem termett, és magához ölelt.

- Tudom, hogy nagyon utálsz azért, amit tettem. Hidd el, ha most megállíthatnám az időt, visszamennék, és jóvá tenném mindazt, amivel kiérdemeltem a gyűlöleted.

- De én…

- Kérlek, engedd, hogy befejezzem. Most azt akarod mondani, hogy hülye vagyok, jogosan tetted azt, amit tettél, és nnincs beleszólásom, és ez így van Lora. Nem akartam ráderőszakolni a szerelmem, mert tudtam, hogy nincs értelme. Te megutáltál, és ha ennek így kellett lennie, így lett. Eleinte fájt, hogy nem szeretsz viszont, de mára megbarátkoztam a gondolattal. Ha nekem ez járt, ez járt – mosolyodott el szomorkásan.

- Akkor most te engedd, hogy végigmondjam. Igen, utáltalak. Sőt, gyűlöltelek. Úgy képzeltem, hogy mi örökre együtt leszünk, és amikor te otthagytál, az eddig tökéletesnek hitt életem kizökkent a megszokott kerékvágásból. Sírtam üvöltöttem, meg akartam halni. Aztán meghalt Matt, és Réka, és Danny miatt élnem kellett. Megígértem magamnak, hogy miatta végigcsinálom. De amikor még négy hónap után is minden egyes éjszaka sírva, és ordítva ébredtem, eldöntöttem, hogy ez volt az utolsó napom itt. Visszaaltattam Dannyt, befeküdtem a kádba, és megtettem. Az hittem ez lesz életem legjobb döntése. Megtettem, feküdtem, és vártam a végzetem, amely Carlisle képében jött el. Így utóbb nem bántam meg. Szerettem így élni. És amit eddig nem tudtam elmondani neked, az az, hogy szeretlek Edward. Teljes szívemből szerettelek, és mindig is szeretni foglak, akármi fog történni itt ma, és akárhova megyünk halálunk után, akármennyire fog fájni, mindig is szeretni foglak.

Edward olyan szenvedéllyel csókolt meg, mint addig még soha. A fejem búbjától az utolsó lábujjamig mindenem beleremegett, zihálni kezdtem a vágytól, amely most újult erővel tört rám. Az eddig vakító fény most elhalványult, a családom örömkiáltásai elhalkultak, megszűnt a külvilág. Csak Edward volt, és Lora. Ez volt a kivégzésünk napjának a legszebb pillanata. Ő meg én, végre mi lettünk.

- Már csak egy fél perc –szakította félbe Alice vészjósló hangja ezt a csodálatos pillanatot. Szorosan Edwardhoz bújtam, hogy aztán a végzet eltiporjon minket, mint ahogyan két homokszemet elfúj a hajnali szél. Csak ültünk, és vártunk a végzetre, amely meg is érkezett. A hajnali napsugarakkal együtt két homályos alak árnyéka is megjelent a fák között…

DÖNTÉS.

sajnálom, hogy a nyakatokba borítottam mindent. egyszerűen csak ki kellett adnom a feszültséget, és rajtatok vezettem le az érzéseimet. úgy sajnálom. ez a blog átok, és áldás egyszerre. átok, mert 1.izgulok, hogy hányan fognak még olvasni/tetszik-e nekik amit írok
2.nem szeretnék negatív kritikákat kapni, mert ez meg ez meg ez van
3.félek attól, hogyha időnként így kitörök mint most, megutáltok, és itt hagyjátok az oldalt mert "aköcsögbunkóíróegyrohadék" és hasonlók.
ezt el kellett mondanom, mielőtt eredeti témámra térek.
nem bírom már egyedül.
szóval...

SZERKESZTŐTÁRSAT FELVESZEK!!!

A lényeg : tényleg nem bírom már egyedül a sok hajcihőt, ezért úgy gondoltam kihirdetek egy "versenyt", már ha ezt lehet versenynek nevezni. Nem kérek sok mindent. Hetente minimum háromszor legyél elérhető ( az msn cím alapfeltétel ) legyél kreatív, tudd mi az a Lora Swan naplója, és persze tudd, ki vagyok én :)
Jelentkező leveleket egy saját iromány kíséretében ide várok : gingin96@citromail.hu, VAGY gi.ngin.96@hotmail.com(inkább beszélgetésre, de ha itt jelentkeztek azt sem bánom :)
(a jó humor előny :D)
Köszönöm :)

(lányok, fiúk, tényleg kéne valaki aki segít. kor, nem, totálisan mindegy, csak legyen valaki. ha nem lesz, hát akkor... azt hiszem befejezem a blogom írását. sajnálom, de tényleg ez van.)

Lora Swan naplója 19/3. fejezet

sziasztok :) tudom, késtem vele, és megígértem hogy minnél előbb felrakom... hát ezt volt a minnél előbb :D pénteken volt egy pár dolog, ami egyrészt elszúrta a kedvem, másrészt nagyon nem terveztem őket, de összeszedtem magam, és itt vagyok :D nem is rizsázok feleslegesen, a kommentár limit ugyanígy hét darab :D itt szeretném megköszönni a több mint 8000. látogatót, és a 36 rendszeres olvasómat :D köszönöm nektek :)

Az ajtó fülsiketítő dörrenéssel kicsapódott, és egy sötét hajú férfi lépett be rajta.

- Megzavartam valamit fiatalok?

- Ne… - szóltam volna közbe, de ekkor…

- Igen! – dörmögte bosszúsan egy macis hang. Kétségtelenül Emmett. Szépen a hang iránya felé fordulok. Emmett kezében ott figyel a „családi” videokamera. Ezért még kap! – Elazar, nem elég, hogy kispórolták a kábeltévéből a pornócsatornákat, erre még őket sem élvezhetem? – mutat felénk, és mi még mindig meglepődve – és félmeztelenül - állunk, egymás karjaiban.

- Ilyen az élet, drága Emmett. – lép Elazar mellé egy szőke hajú nő. Valószínűleg ő Carmen. Sokat meséltek már róla.

- És csak még ilyenebb lesz. – lép elő (gondolom) Kate, és Irina. Pontosan ilyennek képzeltem őket.

- Te biztos Lora vagy. – nyújt kezet Carmen. Illedelmesen megrázom.

- Igen. És Emmett gyilkosa is. – kezdem kergetni fel, s alá a házban.

- Lora ne ne ne ne ne.

- Lora de! – kiáltom, és beüldözöm a szobájukba. Rose az ágyon hasal, és egy katalógust búj.

- Szabad? – kérdezem.

- Csak nyugodtam. – rázza meg a fejét mosolyogva, és belemélyül az előtte lévő papírosba.

- Na de kicsim! – húzza ki magát Em, és ez pont kapóra jön. Kilököm az ablakon, és utána ugrom.

- Fuss, az életedért!

***

Csak ültem a nappaliban, de nem is figyeltem miről folyik a beszéd. A szám sarkában még mindig ott figyelt egy halvány kis mosoly, amit nem tudtam letörölni. Talán nem is akartam. Elégedett voltam magammal. Emmett jól megkapta. Éppen újra elkezdeném lejátszani gondolatban az elmúlt óra eseményeit, mikor valaki a nevemen szólít.

- Lora…

Gyorsan felkapom a fejem. Mintha nem is én lennék. Csak távolról érzékelem Esme jóságos anyai hangját, ahogyan csevegni hív.

- Mindjárt megyek – mosolygok rá, aztán Edward, és a konyha felé veszem az irányt. Túl sokáig volt kettesben Tanyaval, akinek hirtelen sürgős megbeszélnivalója akadt vele, amint visszaértem a városból. Az Edward háta mögötti konyhaajtóban álltam, Tanya látómezejének középpontjában. Éppen időben érkeztem ahhoz, hogy ez a mondat még halkan megüsse a fülemet (természetesen Tanya szájából):

- Ha nem vált be a csitri, tudod a számom…

Ez éppen elegendő ok számomra, hogy Edward háta mögé álljak, hangos nyikorgással magam felé fordítsam a székkel együtt, majd az ölébe ültjek, és szenvedélyesen megcsókoljam.

- Szia, Édes… - suttog a fülembe, elvonva a tekintetem Tanyaról, akivel egész csók közben szemeztem. Azt hiszem, a „ki tud nagyobbat ütni szemmel” versenyt én nyertem.

- Baj van, drága Tanya? – kérdezem jólnevelten mosolyogva.

- Éppen egy kellemes beszélgetés közepén tartottunk.

- Kellemes? Hm… Az Edward arcán ülő fintor nem erről árulkodott.

- Bajod van, csitri? – áll fel, és rúgja hátra a székét.

- Lássuk csak… igen! – vágok töprengő képet, majd úgy derül fel az arcom, mintha a rák ellenszerét találtam volna hirtelen fel.

- Akkor ezt intézzük el kint - vicsorgott rám.

- Ezer örömmel. – indultam el higgadtan a nappali felé, és onnan ki az erdőbe.

Mikozben lassan átsétáltam a nappalin, az érzékeim kiélesedtek. Csak Tanya mozgását figyeltem, és nem törődtem mással. Nem érzékeltem, ahogyan Edward elkapja a karom, és szerelmes hangon azt suttogja, hogy „kicsim, ne”… aztán kitéptem magam a karjaiból… nem törődtem Emmett „csibebox! Jegyek csak nálam kaphatók!” Kiáltásaival, és csak tompán érzékeltem, ahogyan Rose fejbevágja. Minden lelassult. Senki sem sietett sehová. Csak én voltam, és Tanya. Szemtől szemben. Még hallottam, ahogyan Esme próbál közénk avatkozni, de Carlisle megakadályozta ebben… „hagyd, majd ők megoldják…” hagyta el a négy varázsszó a száját, aztán nekiestem a riválisomnak…

***

Elégedett voltam magammal. Tanya idősebb, tapasztaltabb, én mégis legyőztem. Azt hiszem, többet nem fog Edwarddal kekeckedni. Jobban is teszi. A mostanit egy életre megemlegeti majd. De nem baj, legalább élveztem. Kissé ugyan fájt, de legalább megszégyenült a kedvenc családtagunk. Jasper és Emmett között ültem a kanapén, és valami vámpíros filmet néztünk. Amekkora röhögéseket levágtunk, abba még a ház alappillére is beleremegett. Edward, Alice és Rose vadászni voltak, Tanya, Irina, Esme, Kate, és Carmen éppen Dannyről beszélgettek (Tanya, nem mert a szemem elé kerülni) Carlisle pedig Elazarral együtt a Hepatitisről beszélgettek. Mi viszont csak nevettünk. Egészen addig, amíg Alice holtravált arccal be nem masírozott a nappaliba, és ezt mondta:

- Jön a Volturi!

újra itt ...

sziasztoksziasztooook :D

újra itt vagyok és teljes gőzzel kezdem el írni a részeket. amióta nem írtam történt pár dolog... :D
kiderült, hogy a bátyámnak augusztustól bekötik a fejét :D igen-igen megnősül a szentem :D
felvettek a Bocskai István Református Gimnázium, Szakközépiskola, és Szakiskola, Alapfokú Művészetoktatási Intézmény, és Kollégium nyelvi előkészítős gimnáziumába, a 9.a osztályba :D
az unokatestvérem is megnősül :D ő május 15-én :D
április 29-én voltam egy éve büszke hörcsögtulajdonos :D
tegnap megláttam a tablónkat... :D és nagggyon jó :D

új blogot írok, a barátnőmmel közösen :D

részt nem tudom mikorra várjatok, de ígérem hamarosan felkerül :D

pusszantás nektek :D