Lora Swan naplója 20. fejezet

hello mindenkinek. itt az új fejezet, köszönöm azoknak, akik tartották bennem a lelket (Betsy, Anna, Detti, Bogi, Kata) a kommentár limit ugyanúgy hét, amit úgy sem fogok megkapni, csak ha kiborulok megint. hosszú feji lett, és nem várt fordulatok következnek be, remélem megér egy kommentárt. puszillak titeket. ( közben szépen lehet zenét hallgatni, egész nap ez ment nálam, és nagyon jó zene, engem nagyon megfogott a szövege :) pedig nagyon utálom SP-t, de most nem írok véleményt :D olvassatok, és komit kérekszépen :D )

Hát ennyi volt? – kérdeztem magamtól búskomoran. Ennyi jutott nekem az életből? Fájt a kérdés, de tudtam, hogy jó volt ez így. Ha Carlisle nem mentett volna meg, akkor még ennyit sem éltem volna. Pedig… amennyire utáltam, mára már megbarátkoztam a gondolattal, hogy vámpír vagyok, és ezen nem tudok változtatni. Már nem is akartam. Vámpírként akartam meghalni, a családommal. Vajon feláldozhatom magam értük? Mert ha igen, akkor megteszem… jobb lenne nekem odaát… igaz, a sorsunk a halálban sem békés. De nem érdekelne. Közelebb bújtam Edwardhoz. Igaz, hogy csak egy játéknak indult, hogy együtt vagyunk, de nem tudom letagadni, hogy imádom őt, amióta csak ismerem, de a harag eltompította egy időre ezt az érzést. Edward átkarolta a derekam, és én a vállába fúrtam a fejem.

Senki nem bírt megszólalni. Csak álltunk, mint egy karó, és mindenki Alice bejeletésén töprengett. Tudtuk, hogy nem nyerhetünk, akármennyien vagyunk, akármilyen képességekkel megáldva… nem nyerhetünk a Volturi ellen.

- Hát ennyi volt. – jelentettem ki azt az információt, amiről már mindenki tudott.

- Mikor jönnek Alice? – kérdezte Carlisle

Nem válaszolt, inkább Jasper mellé ült, és nézett. Aztán a távolba révedt a tekintete, és mindenki hallgatásba burkolózott.

- Egy hónap. Talán kevesebb.

Ez a bejelentése mindent megváltoztatott. A szemünkből kihúnyt az az a bizonyos halvány „élni akarok” fény, amennyi benne volt, a szánk vékony vonallá préselődött, és a szobára csönd telepedett. Hát ennyi volt. Még egy hónap, és végünk. A szemem viszketni kezdett, és a gyomrom görcsbe rándult. Hát ennyi volt. Edwardot magam mögött húzva felrobogtam az emeletre, és ledőltem az ágyamra. Szerelmem tanácstalanul nézett rám, aztán mikor látta, hogy nem fogok dührohamot kapni, leült mellém. Az ölébe tettem a fejem, és ő a hajammal kezdett játszadozni.

- Félek. – szólaltam meg hirtelen.

- Én megvé…

- Nem a Volturitól félek. Hanem, hogy mindenkit elvesztek, akit szeretek, és akinek hálás vagyok, és az fáj a legjobban, hogy ezt nem tudom rendesen elmondani nekik. Annyira szeretem őket… Carlisle-t, aki életet adott nekem, a halál után, Esme-t, a mag nélküli virágot, aki a legjobb anya volt a földön, Rosalie-t, aki a természetes szépség megtestesítője, Emmettet, aki bármikor, bármilyen helyzetben bárkit fel tudott vidítani, Jaspert, akire legszívesebben az élő Xanax becenevet aggatnám rá, Alice-t, aki jobban pörög, mint egy ember tele energiaitallal. A Denaliakat. És Téged is…

- És rólam mit gondolsz? – állt meg az ujja a hajam között.

- Azt hogy sze…

- Köszönöm! – rontottak be kis-családom nő tagjai a szobába, hogy aztán kilökjenek az ablakon heves szeretetükkel, és hogy össze-vissza öleljenek. Mindezt szerelmi vallomásom közepén.

- Igazán nincs mit. Ez az igazság. – mosolyodtam el, és zavaromban lehajtottam a fejemet. A szemem újra viszketni kezdett, de most enyhébben. Éreztem, hogy valami meleg csordogál az arcomon, és meglepetten odanyúltam. Sírni kezdtem. Esme jóságosan magához ölelt, és hagyta, hadd sírjam tele a vállát. Alice, és Rose is mellénk telepedett a fűbe, és csaptunk egy nagy családi bőgést. Utána megjelentek a hímnemű objektumok is, és csendesen a feleségeik mellé huppantak. Csak Edward állt tehetetlenül az erkélyemen. Lassan elmosolyogtam, és oldala döntöttem a fejem. Daniel sírni kezdett. Ami legjobban meglepett, hogy nem Esme, hanem Edward hozta ki őt közénk, mindezt pár másodperc alatt. Mellém ült, Dannyvel az ölében. Édesek voltak együtt, a nagy és erős felnőtt, szemben a pici gyenge kisbabával. Rose elkattintott egy képet, hogy aztán halványan mosolyogva mutassa meg nekünk. Edward tekintetéből valami olyasfajta szeretet sugárzott felém, amit ép ésszel nem lehetett felfogni. Danny édes kisbaba volt, mint mindig, és én… Én össze voltam törve. Nagyon össze voltam törve. Nem hittem a képnek. Nem nézhetek így ki, én… én… így nézek ki. Összetört vagyok, gyenge, és védtelen. De mégis. Olyanok vagyunk, mint egy kis család. Anyuka, apuka, és egy gyerek. Csak ültünk szótlanul, és én a múltamon gondolkodtam. Nagyi történeteiből soha nem gondoltam volna, hogy léteznek a vámpírok. Mikor kicsi voltam, azt hittem, hogy csak blöfföl. De nagyon szerettem a történeteit. Aztán mikor nagyobb lettem, féltem, hogy tényleg léteznek. Aztán elfelejtettem. Most itt vagyok, közéjük tartozom, és már cseppet sem félek.

***

Álltunk, és vártuk az elkerülhetetlent. Az elkerülhetetlent, amitől az elmúlt egy hónapban féltünk. Az elkerülhetetlent, ami rányomja a bélyeget a sorsunkra, ami megpecsételi életünk borítékját, az elkerülhetetlent, ami ránk várt… az elkerülhetetlent, ami egyet jelent a halállal. Csak álltunk, és vártuk a végzetünket. Álltunk, és tudtuk, hogy itt most minden megszakad. Lassan mindennek vége.

- Még fél óra. – szólt Alice, amiután visszatért a jelenbe. Az elmúlt egy hónap, békésen telt. Emlékeket elevenítettünk fel, Dannyről gondoskodtunk, sírtunk, nevettünk, és éltünk. A hangunkban nem bíztunk az írástudásunkban sem, ezért hallgattunk. De ez a hallgatás ezer szónál is többet ért. Gesztusokkal adtunk hangot az érzéseinknek, senkinek nem volt kedve akár egy szót is beszélni. Egy mosollyal kifejeztük azt, amivel más teleírna egy regényt, egy öleléssel adtunk hangot a fájdalmunknak, egy csókkal nyugtattuk meg szerelmünket, hogy a végsőkig mellette maradunk, és ez éppen így volt jó.

- Edward… - szólaltam meg halkan, mire az említett mellettem termett, és magához ölelt.

- Tudom, hogy nagyon utálsz azért, amit tettem. Hidd el, ha most megállíthatnám az időt, visszamennék, és jóvá tenném mindazt, amivel kiérdemeltem a gyűlöleted.

- De én…

- Kérlek, engedd, hogy befejezzem. Most azt akarod mondani, hogy hülye vagyok, jogosan tetted azt, amit tettél, és nnincs beleszólásom, és ez így van Lora. Nem akartam ráderőszakolni a szerelmem, mert tudtam, hogy nincs értelme. Te megutáltál, és ha ennek így kellett lennie, így lett. Eleinte fájt, hogy nem szeretsz viszont, de mára megbarátkoztam a gondolattal. Ha nekem ez járt, ez járt – mosolyodott el szomorkásan.

- Akkor most te engedd, hogy végigmondjam. Igen, utáltalak. Sőt, gyűlöltelek. Úgy képzeltem, hogy mi örökre együtt leszünk, és amikor te otthagytál, az eddig tökéletesnek hitt életem kizökkent a megszokott kerékvágásból. Sírtam üvöltöttem, meg akartam halni. Aztán meghalt Matt, és Réka, és Danny miatt élnem kellett. Megígértem magamnak, hogy miatta végigcsinálom. De amikor még négy hónap után is minden egyes éjszaka sírva, és ordítva ébredtem, eldöntöttem, hogy ez volt az utolsó napom itt. Visszaaltattam Dannyt, befeküdtem a kádba, és megtettem. Az hittem ez lesz életem legjobb döntése. Megtettem, feküdtem, és vártam a végzetem, amely Carlisle képében jött el. Így utóbb nem bántam meg. Szerettem így élni. És amit eddig nem tudtam elmondani neked, az az, hogy szeretlek Edward. Teljes szívemből szerettelek, és mindig is szeretni foglak, akármi fog történni itt ma, és akárhova megyünk halálunk után, akármennyire fog fájni, mindig is szeretni foglak.

Edward olyan szenvedéllyel csókolt meg, mint addig még soha. A fejem búbjától az utolsó lábujjamig mindenem beleremegett, zihálni kezdtem a vágytól, amely most újult erővel tört rám. Az eddig vakító fény most elhalványult, a családom örömkiáltásai elhalkultak, megszűnt a külvilág. Csak Edward volt, és Lora. Ez volt a kivégzésünk napjának a legszebb pillanata. Ő meg én, végre mi lettünk.

- Már csak egy fél perc –szakította félbe Alice vészjósló hangja ezt a csodálatos pillanatot. Szorosan Edwardhoz bújtam, hogy aztán a végzet eltiporjon minket, mint ahogyan két homokszemet elfúj a hajnali szél. Csak ültünk, és vártunk a végzetre, amely meg is érkezett. A hajnali napsugarakkal együtt két homályos alak árnyéka is megjelent a fák között…