-Biztos hogy összepakoltunk mindent? – kérdezte Esme, miközben Dannyt kötötte be. – Ruhák megvannak, bútorok megvannak, autók szintén, és mi is. Kell ennél több? – sorolta Alice a dolgokat, majd nagy szemekkel pislogott ránk.
- Nem hiszem. – Bújtam Edwardhoz, majd lassan végignéztem a házon. A hó kezdte belepni a fákat, a lábnyomaink még ott virítottak a szűz hóban… Hiányozni fog ez az egész. De mint tudjuk, semmi sem állandó. Edward vékony ujjait éreztem a tenyerem mellett, majd megfogtam a kezét. Emlékszem arra az estére, mikor először aludtam itt nála. Eleinte minden zajra összerezdültem, aztán csak sikerült elaludnom. Idegen volt a környezet, de csak hozzá tudtam szokni. Aztán az idegenből, az otthonom lett. És ez pont így volt jó. Emlékszem, amikor Emmett elégette a kedvenc felsőmet. Edward cuccaiban kellett parádéznom, amíg azok hárman vissza nem értek. Emléskszem azon az estén mennyire megijedted Edwardtól. Sosem láttam még úgy. Sosem hallottam még a félelmetesebbik hangját. Emlékszem, amikor együtt karácsonyoztunk. Akkor tényleg úgy éreztem, hogy van családom. Addig is volt, de ezek a tények, hogy mellettem állnak, és szeretnek, sőt befogadtak, még jobban tudatosította bennem ezt a tényt. Emlékszem, mennyire fájt, mikor itthagytak. Én, a kis gyenge ember, a legvégső megoldáshoz folyamodtam. Az öngyilkosság nem segített, és Carlisle időben rám talált. Emlékszem, mikor az új életem hajnala felvirradt… Mindent annyira újnak érzékeltem, pedig csak én változtam meg. Hozzászoktam az erőmhöz, és a vérszomjhoz, ami életem (vagyis létem) végéig kísérteni fog. Emlékszem, amikor úgy tudtuk, meghalunk. Annál intenzívebb érzést még nem éreztem. Maga az a tudat, hogy itt most vége, már magában lehangoló. Megbarátkoztunk azzal a tudattal, hogy soha többé nem láthatjuk egymást, nem érezhetjük azt, amit egymás iránt érzünk. Szerelmet, féltést, barátságot, testvéri szeretetet… túl korán barátkoztunk meg vele. Janere és Alecre esett a pillantásom. Távolabb álltak meg tőlünk, mint ahogyan azt egy családtól megszokhattuk. Annyira elesettnek tűntek. A vérszomjuk még mindig megvolt, de már elég jól uralták. Minden érzelem nélkül bámulták a házat, ami már öt hónapja az otthonuk. Majd lassan odasétáltam hozzájuk, és megöleltem őket. Már el sem tudnám képzelni az életemet nélkülük. A szívembe lopták magukat, és nem is bánom. Felix a Denaliaknál vert tanyát, és azóta Tanya valamilyen oknál fogva nincs Edwardra kattanva. Vajon miért… mosolyodtam el gondolatban. Búcsút intettünk az otthonunknak, a forksi erdő mélyén, majd bepattantunk a kocsikba, és egy szebb jövő felé vettük az irányt.
London volt az úti cél, ami nem éppen mondható a szomszéd városnak. Carlisle tervelte ki, és mivel az ötlet mindenkinek tetszett, és London eléggé esős, elfogadtuk. Az új ház, a papírok, a suli, Carlisle kórházi állása, minden el van intézve. Min hiába vagyunk eléggé előrelátóak. Az utazás nagyon unalmas, azt meg kell hagyni. Az első háromban végighallgattam az MP4-em összes számát háromszor, az ezt követő egy órában csak bámultam ki a kocsi ablakán, utána meg már nem számoltam, mennyi ideje ülünk egyhelyben. Aztán elértük a kompot, aminek az indulásáig még volt egy háromnegyed óránk. Na hogy addig mit csinálunk, az kérdéses. Edward vezetési stílusát tekintve mi értünk ki először. Utánunk érkezett be Alice, Jasper, Emmett, és Rose, majd utánuk Carlisle, Esme, és Danny. Jane és Alec velünk unatkoztak. Közös elhatározással arra a döntésre jutottunk, hogy megvárjuk itt a kompot, nem megyünk sehová. Danny is felébredt, szegény kincsem nagy álmos szemeket villantott ránk, majd megzabáltam. Új mániája, hogy fogócskáznunk, vagy bújócskáznunk kell vele. Ezzel a vágyával mindig engem és Edwardot talál meg először. Mosolyogva kergetni kezdem, mire befut Edward lábai közé, és elbújik mögötte. Leguggolok Edward elé, majd aranyos hangon panaszkodni kezdek, hogy vajon hol lehet Danny… de nem számítottam arra, hogy Emmett, mint mindig, vicces kedvében van. Drága, medve méretű bátyám előkapta a fényképezőgépét, majd elkattintott rólunk egy képet. És mi a legviccesebb az egészben? Edward slicce nyitva volt.
- Te állat! – kezdek kiabálni Emmettnek. – Normális vagy? Most azonnal töröld ki azt a rohadt képet, különben… különben… - kezdtem rázni az öklömet felé.
- Különben mi lesz hugi?
- Esküszöm beváglak az óceánba!
- Sok sikert hozzá… - fordul vissza Rose ajkai felé. Nagyon költői ez a megvilágítás. A holdfény az óceán alját világítja meg, mintha benne lubickolna… Rose és Emmett pedig ezek előterében csókolóznak.(lásd a képet a végén) Lassan, halkan, gonosz mosollyal az arcomon feléjük sétálok, majd egy jól irányzott ütéssel belököm Emmettet. Fuldokolva jön fel a víz alól, amíg én Rose felé nézel szánakozó tekintettel.
- Sajnálom. – mondom, pedig nem is gondolom úgy.
- Semmi baj. Nem csak nekem kell mindig megleckéztetnem Emmettet.
Tele szájjal rávigyorogtam, majd Emmett felé fordultam.
- Na de Rose! – hüledezett, miközben próbálta fenntartani magát a vízen.
- Hallottad mackópajtás. – vigyorogtam, majd a karom nyújtottam felé. Szinte abban a minutumban vissza is rántottam. – Még mit nem! Még engem is berántasz. Amúgy sem bírlak el – mondtam a lézengő emberek miatt.
- Majd én kihúzlak – lépett mellém Carlisle, majd Emmett felé nyújtotta segítő, és életmentő jobbját.
- Ha úszni akarsz egyet… - léptem arrébb, majd feltartottam a kezem. Emmett rendes volt, és nem rántotta be Carlisle-t a vízbe. Bezzeg ha én lettem volna a helyében… Brrrr, inkább bele sem gondolok… amíg Emmet lassan átöltözött, addig én helyet foglaltam Edward ölében, Danny meg az enyémben, egészen addig, amíg a csöppség el nem szundikált. Akkor átadtam Esmenek, majd Edward nyakába fúrtam a fejem, amíg ő a hátam simogatta.
- Mit nem adhatnék, ha egy napig még ember lennél… - szólt halkan.
- Miért?
- Feküdhetnél a karjaimban, amíg el nem alszol. Éjszakákon át hallgatnám a szívverésedet, azt a nyugodt egyenletes dallamot, amely régen bearanyozta az estéimet, amiket veled töltöttem. Hallgathatnám a csendes lélegzetvételeidet. Érezhetném a véred illatát, amely oly csábító, fájdalmas, de ugyanakkor tökéletes is. Bármit megadnék ezekért.
Felálltam az öléből, majd semleges tekintettel néztem rá. Megcsókoltam, majd távolabb léptem tőle két lépést. Erősen koncentráltam az emberi mivoltomra, Majd éreztem, ahogyan a vér folyni kezd az ereimben, a szívem meglódul, és a tüdőm is levegőért kiált. A bőröm kapott egy kis színt, és a szemem csillogni kezdett. Éreztem, ahogyan a testhőmérsékletem egyre feljebb emelkedik. Edward óvatosan magához ölelt, és ragyogó szemekkel nézett rám.
- Mióta tudsz te ilyet?
- Pár hónapja gyakorlom. Alec hívta fel rá a figyelmem, hogyha már alakot tudok váltani, akkor hátha ezt is meg tudom csinálni. És sikerült. De perpillanat csak maximum 5 óráig megy. Kipróbáltuk. De rajta vagyok, hogy tovább bírjam.
Edward olyan szenvedélyesen csókolt meg, mint eddig soha.
- És öt óra múlva megint normál vámpír leszel?
- Most sem vagyok teljesen ember. Körülbelül olyan látványt nyújthatok, mint egy vámpír-emberi utód. Kemény vagyok, erősebb, mint az emberek, de ugyanakkor sebezhető, és fáradékony – nyomtam el az utolsó szónál egy ásítást. Edward boldog mosollyal figyelte, ahogyan kiveszek egy takarót a hátsó ülésről, betekerem magam, és visszaülök az ölébe, és a vállára döntöm a fejem.
- Ez nagyon hiányzik, ugye tudod?- kérdeztem elnyomva a testem egyik újabb figyelmeztetését, hogy fáradt vagyok.
- Mi? Hogy álmos legyél, vagy, hogy az ölemben ülj?
- Hiányzik az a sok érzés. Emberként minden más. Gyengítve kapom azt az adagot, amiből vámpírként már túl sok van. Érzem a jeges hideget, a perzselő meleget, a langyos szellőt a bőrömön, a vízcseppeket, amik lemennek a torkomon, a szívdobbanásokat, ami eleinte olyan ürességet okozott, hogy azt hittem beleőrülök. Érzem, hogy más vagy mint én. Érzem, hogy nem vagyunk ugyanolyanok. És persze érzem az illatod, amiből az elején nem volt elég.
Edward gyöngéden csókolt, de mégis határozottan. Létem egyik legjobb csókja volt, jobbat nem is kívánhattam volna.
- Jön a komp! – kiáltott fel Jasper, majd gyorsan beszálltunk az autókba, és máris úton voltunk Anglia felé…
