Lora Swan naplója 19/1. fejezet

sziasztooook :D újra itt vagyok csordultig tele ( na jó, félig tele ) ihlettel és itt az új feji :D kettőbe vágtam, így izgalmasabb :D tudjátok, öt kommentár. ha gyorsak vagytok, akkor az enyém nélkül is meg lehet :D puszi :D

Az első pár hónap leteltével egész jól éreztem magam vámpírként. Eleinte küzdöttem ellene, de mostanra beláttam, hogy semmi értelme nem volt. Élvezem. Nem is kicsit. A sebesség, az erő, és minden. Amikor épp megbarátkoztam volna, a szemem gyönyörű vörös színével, már csak egy narancssárgás árnyalatú másikat találtam. És amikor azzal is megbarátkoztam volna, egy arany másik volt a helyén. És, mostmár teljesen Carlisle családjához tartozom. Nincs többé az emberi mivoltom. Nincsenek emlékeim, csak nagyon kevés. Inkább a fényképek a múltam, a jelenem, és a jövőm. Már ha nekem van jövőm... Szóval, mindenki elfelejtett, akit emberként ismertem. Nincs többé Loretta Nicole Swan. Csak egy üres koporsó Phoenixben. Semmi más. A hecc kedvéért még búcsúlevelet is írtam. Csak a tanítványaim sirattak nagyon. Szegénykék. De talán jobb is így nekik. Jobb ha nem tudják, mivé lettem, hogy miféle gonosz él bennem, de ha tudnák, hogy milyen hamar leküzdöttem a démonaimat, bizonyára büszkék lennének rám, az elmebaj után. De, elég hogy a családom büszke rám. Család. Nem hittem, hogy anyuék halála után valamikor használni fogom azt a szót. Család. Amennyire rövid szó, annyira sokértelmű. Család. Öröm. Boldogság. Béke. Danny. Többre nem is vágyom. Más nem kell...

Beugrom a vízbe a kis bungallóról. A víz meleg. Nagyon meleg. Mint emberként a fürdővíz. Emlékek... nagyon elhalványultak. Alig van valami... az öngyilkosság,és Edward szakítás előtti szavai lyukat égettek az agyamba. Ezek meg fognak maradni, ha halványan is, de emlékezni fogok rájuk, amíg csak élek. De ez nem élet. Lényegtelen. Élvezem, és kész. Az erő, a gyorsaság... a szépség... egy fájdalmas kis nevetés, és alámerülök. A halak elúsznak a közelemből, de engem a korallok érdekelnek. Kiskorom óta imádom őket. Elbűvölnek...

***

Nem tudom mióta ülhettem a tengerfenéken. Tetszett. Még így is hallottam Danny egyenletes szuszogását, és a pici szívének az összes dobbanását. Csak erre figyeltem. Néhányszor, egyik-másik bátrabb halacska közelebb merészkedett hozzám, hogy megvizsgálják a kezem, újra és újra. Aztán hallottam valamit. Valaki a nevemet mondta. Körbefordultam egy párszor. Sehol senki. Aztán újra a hang. " Feljebb próbálkozz!" Felfelé úsztam és megláttam őt. A haja össze – vissza, meredezett a vízben, és csak egy fekete fürdőnadrág takarta tökéletes testét.

" Hogy kerülsz ide? " - bugyborékoltam. Ő csak nevetett, és felfelé intett. Felúsztam a felszínre, de ő csak nevetett. Bakker. Én ma sminkeltem. És nem vízállóval… szóval úgy nézhetek ki, mint egy vízbe fulladt macska. Csodálatos, pont előtte kell lejáratnom magam. Megint. Mintha ember lennék, komolyan.

- Rohadt vicces, szerintem is. – morgom és a bungalló felé úszom. Edward elkapja a derekamat, és visszaránt.

- Ne haragudj.

Kiszabadulok a karjaiból. Felmászom a lépcsőn, és óvatosan becsapom az ajtót. Danny még mindig alszik. Hiszen őt is megviselte a repülőút meg ilyesmik. Megsimogatom a szöszi haját.

- Jajj, picur. Elhiszed, hogy cserélnék veled? Olyan könnyű neked. Nem kell foglalkoznod semmivel. Nincs vérszomjad. Nincsenek kötelességeid. Irigyellek.

- Milyen megható. – hallom a hangját a hátam mögül.

- Mit akarsz?

- A Denaliak meg fognak látogatni. Alice szerint két hét.

- És ez nem ért volna akkor rá, mikor hazaértem?

- Nem. Tudod… Alice meg akarja állítani Tanyat.

- Miben? – kérdezem, és végre felé fordulok.

- Tudod… Tanya rendíthetetlenül vonzódik hozzám.

- Legyetek boldogok. – mondom, és kisétálok a bungallóból. A holdfény, színtelenné varázsolja a környéket. Beugrom a vízbe és úszni kezdek. Vámpírgyorsaságomat használom, és pár perc múlva már kilóméterekre vagyok a háztól. Hallelujah. Egy kar kulcsolódik a derekam köré.

- Kérni szeretnék valamit. – mondja, és maga felé fordít.

- Tartozom neked? – kérdezem.

- Nem hagytad, hogy befejezzem.

- Akkor engedj el, és fejezd be. – mondom, mire felrakja a kezeit, és én két méterrel távolabb úszok tőle. – Hallgatlak.

- Mi ez a távolságtartás? Félsz tőlem? – kérdezi, és közelebb jön. Azzal a lendülettel megyek távolabb.

- Irritálsz. – mondom.

- Most hogy mondod… - ravasz mosollyal közelebb úszik. Most nem megyek hátrébb. Hiszen vámpír vagyok… meg tudom védeni magam. – Itt nem véd meg senki. Hacsak a halak nem barátságosak annyira hogy elkapnak.

- Honnan tudod, hogy Bambi nem-e kószál a lombok között? Hat éves korom óta ismerem… jó haverok vagyunk. Egy szavamba kerül és leharapja a tökeidet. – fenyegetem a cuki mesehőssel őt. Nevetni kezd, és közelebb jön.

- Tudod, azt hiszem, idefelé jövet elcsaptam egy Bambit. – karolja át a derekam - Fincsi volt – suttog a fülembe.

- Utállak. – suttogom, és a vállára hajtom a fejem.

- Gyűlöllek. – mondja, és felemeli az állam. A szeme most valahogy más. Talán… kicsit sötétebb az átlagnál. Aztán hirtelen megcsókol. Nem ellenkezem. Nincs értelme. Nem akarok. A karom a nyaka köré fonódik, akarva akaratlan. Az emberi szokásaim közül néhány még ma is él. De az emlékeknek már vége szakadt. De hiszen… emlékek? Ez a csók az összes emberit felülmúlja.

- Na és most ki véd meg tőlem, ha már te magad sem ellenkezel az egyszemélyes őrségem alól? – kérdezi a nyakamat csókolgatva.

- Hát…

- Majd én! – hallok egy baromira ismerős hangot, nem messzire ölelkező párosunktól.

- Szia Emmett – az arcom vadul bizseregni kezd, és komótosan leszállok Edwardról. Emmett felé fordulok. – Mi járatban?

- Háát… tudod azt csiripelték a madárkák, hogy valakinek… - előhúzott a háta mögül egy csokrot, telis tele szebbnél szebb virágokkal – szülinapja van! – mondja és átnyújtja a csokrot.

- Köszönöm, köszönöm, köszönöm! – úszok oda hozzá, és ölelem meg. – Aranyos vagy – puszilom meg az arcát.

- Ez még csak a kezdet.

- Alice? – kérdezem és a nyakába „ugrok”. – Hogy-hogy itt? – puszilgatom össze vissza.

- Gondolom, nem akarsz két pasi társaságában szülinapot ünnepelni. Meg amúgy is. Hiányzol. – ölel át újra. Emmett öklendezős hangot hallat. Elengedem Alice-t.

- Bocs, megölöm bátyust, és utána még szorongathatjuk egymást. – Emmett erre a kijelentésemre úszni kezd, én meg egyből utána. Hamar beérem, és a fejét lenyomom a víz alá.

- Ha, még, egyszer, öklendezni, mersz, a, jelenlétemben, esküszöm, hogy, nem, lesz, mivel, boldogítanod, Rose-t! – minden szó után nyomtam a fején egyet. – Értve vagyok?

- Ühüm ühüm. – bólogat bőszen.

- Reméltem is. – mosolyodok el halványan, aztán egy másodperc múlva már Alice tüdőjét préselem össze. Nagy nehezen ezt kérdezi:

- Dannyt hallom? – kérdezi, én én felfigyelek a gögicsélésére.

- Azt hiszen, húsz óra után már kénytelen felkelni. Megyek, megetetem, aztán adok rá egy úszós pelenkát, és már jön is! – mondom, és már a bungalló felé tartok. Danny az ágyon ült, és vigyorogva szemlélte a vizes hajamat, mikor odaguggoltam mellé.

- Jónapot Mr. Pöttöm. Csak nem éhes? – kérdezem, és máris a konyha felé tartok vele. Miközben keresem a bébiételt, a többiek is besomfordálnak. Danny a karját nyújtogatja Em felé, aki hatalmas mosollyal emeli ki az etetőszékéből.

- Emeeet! – gügyögi hatalmas vigyorral.

- Na, mi az, Manócska? Hiányoztam? – kérdezi, és megpörgeti Dannyt.

- Ideeen.

- Na, mi történt, amíg nem voltam itt? Mesélj! – mondja Em és Dannyvel együtt besétál a szobába. – Azta! Milyen szép maci! Kitől kaptad? – kérdezi, és Danny felém mutogat.

- Loja! – gügyögi a nevem. Mosolyogni kezdek, és előveszem Danny kedvenc, kék, Hipp-es kanalát. Emmett és Danny nevető párosa felé sétálok.

- Szeretnéd megetetni? Danny, szeretnéd, ha Emmy bácsi etetne meg?

- Ideen!

- Tessék Emmy bácsi – mondom, és hatalmas vigyorral átnyújtom neki a bébiételt. Megrökönyödve néz rám.

- De… én… én…

- Ne merd nekem azt mondani, hogy nem tudod, hogyan kell! Számtalanszor láttad már hogyan csináljuk. Tudod. Repülőőőő – suhanok ki a konyhába. Ott mindig tartok egy törülközőt. Fekete. Illik a fürdőruhámhoz. Alice és Emmett bent röhögcsélnek, valszeg Danny új szaván. Az a hülye némber recepciós… ráadásul akcentusa is van. Csodás. Edward lépteit hallom, és nem tévedek. A hátam mögül hallom a hangját.

- Kitől tanulta Danny hogy p…

- A recepciós libától. – mondom vigyorogva, és megfordulok. Közelebb van hozzám, mint hinném, de ez nem zavar.

- Mért, mit mondott? – nevet.

- Szépen becsekkoltam, Danny a karomban, aztán mikor sétálok a bungalló felé ilyet szól: Hühlyeh ámérikáih popoh! * Danny azóta ezt hajtogatja.

- És ezt csak így félvállról veszed?

- Rondábbat is mondhatott volna – vonom meg a vállam.

- Emmett jól tud időzíteni, igaz? – kérdezi, és még közelebb jön.

- Pont jókor jött. – mondom, és kisétálok a bungalló kis teraszára.

- Miért is?

- Nem tettem olyat, amit később megbántam volna. Sajnálom, Edward, de ez nekem nem megy. Akárhányszor lehunyom a szemem, mindig a te arcod van a szemem előtt… azzal a pár mondatoddal elcsesztél mindent, amit hónapokon keresztül szépítettünk. Aztán a fejembe ötlenek az öngyilkosságom képei, és azt kívánom, bár kitörölhetném az emlékeimet, de nem megy.

- Annyira sajnálom, Lora.

- Ne hidd, hogy én nem sajnálom. Szóval, mi van a Denaliakkal?

- Ott tartottam, hogy Tanya rendíthetetlenül vonzódik hozzám. És ha azt hinné, hogy van barátnőm, akkor…

- Szóval játtszuk el, hogy egy pár vagyunk.

- Valami olyasmi. De a megnyilvánulásod után, erről letehetek. – a szám megrándult a pici mosolytól, amit próbáltam elfojtani. – Mi, mi az? – kérdezi.

- Ezek után mondd, hogy nincsen szívem. – mondom és bizonytalanul ránézek. Hatalmas mosoly virít, az arcán miközben megölel.

- Köszönöm.

- Csak el ne felejtsd hogy nagylelkű voltam.

Éppen csókolna meg, mikor Alice közénk toppan.

- Kezdhetünk készülni? – kérdezi.

- Minek? – kérdezem értetlenül.

- Hát a bulidhoz…

- Semmi értelme. – Alice olyan szemekkel nézett rám, hogy ettől még egy jégszív is megolvadt volna. Meg is olvadt – Na jó. Rabod vagyok. – nyújtom előre a két kezem és hajtom le a fejem…

* akinek nem esett le, ez hülye amerikai popó :D