Lora Swan naplója 21. fejezet

Már nem féltem. Nézhetnek hülyének, őrültnek, reménytelennek, kétségbeesettnek, de így volt. Már nem féltem. A Volturi nagyjai lassan sétáltak felénk, gondolataikba voltak mélyedve. Edward karjába kapaszodva vártam az elkerülhetetlent, de félni nem féltem. Nem azt mondom, hogy boldogan rohantam volna a halál karjaiba, inkább csak beletörődtem a gondolatba, hogy ma itt mindennek vége szakad. Nem végeztek félmunkát, gyorsak voltak, és halálosan pontosak. Edward szerelmének a tudatával merültem bele az égető végzetembe. Ordítani tudtam volna, jajveszékelni, de hiába lett volna minden. Tudtuk, hogy nem nyerhetünk, még ellenük se. Tudtuk, és beletörődtünk. Nekünk jó volt ez így. Nekem jó volt ez így. A családommal halok meg, a szerelmemmel. Mindennel, ami fontos. Már nem függtem semmitől, nem reménykedtem, nem gondolkodtam, nem akartam többet. Szabad voltam…

Történhetett volna így is.*

Régóta tudtam azt a tényt, miszerint mindenki tart valahová a világban. Van, aki a szerelmet keresi, van, aki a családot, van, aki a boldogságot, és van, aki csak utazik… a saját utunkat járjuk, mi alakítjuk az életünket, szeretünk és szenvedünk kifulladásig… mindenki tart valahova, csak még nem tudja pontosan hová is. Mindenki fél a holnaptól, akármennyire is bátornak mutatja magát… Akármi megtörténhet, akármikor, és akárkivel… most, ebben a pillanatban is… emberek halnak meg, emberek születnek újra, szerelmek, kapcsolatok kezdődnek, és végződnek, az emberek sírnak, és nevetnek… a körforgás állandó, a világ nem változik. Az érzések betöltik az életet, ezek tesznek emberivé minket. Néha az érzelmeink vezérelnek minket, amit aztán irtózatosan megbánunk. Vannak jobb napok, vannak rosszabbak, de a halál szélén állva, fél lábbal a végtelen világmindenség sírjában nem az érzelmeinkkel törődünk. Eljött a kivégzésünk napja…

Az idegtől sírni tudtam volna, ahogyan azok ketten őrjítő lassúsággal értek elénk. Azt hamar észrevettem, hogy ikrek. A tartásuk, a mozgásuk, az arcuk… mind egyforma volt. Carlisle, és Edward hamar rájuk köszönt, körülbelül öt méter választott el minket, és ott megálltak.

- Jane, Alec – bólintottak. Azok ketten viszont rögtön közelebb léptek.

- Carlisle, Edward. Gondolom, tudjátok, miért jöttünk.

- Essünk túl rajta gyorsan.

Jane és Alec (nem vagyok biztos benne, hogy tényleg ezt a két nevet hallottam, az idegesség rontott a hallásomon) összenéztek, majd széles mosoly terült el az arcukon.

- Csak egy hír közlése, és egy kérés miatt jöttünk. – szólalt meg a lány.

- Nem akartok… ?

- Dehogy is, hogy gondoltátok? Alice, nem láttad? – kérdezte a srác.

- Egy mukkot nem láttam, valahogy blokkoljátok ezeket.

- Nos, akkor örülni fogtok. A Volturi nincs többé.

Mindenki leesett állal, és kikerekedett szemekkel nézett rájuk. Nem akartam elhinni. Hallucinálok? Biztos nem. Hazudnak? Azt Edward látta volna. Nem tudtam semmire gondolni, csak azok a szavak visszhangoztak a fülemben. Vajon egy vámpír kaphat sokkot? Nem is ez a jó kérdés. Lassan végignéztem mindenkin. Vajon több vámpír kaphat sokkot? Mikor már túl voltam az első ledöbbeésen, ezt követte a második.

- De… de… de… ezt hogy és és és… mi??? – Kezdtem felocsúdni, hogy utána a rémülettem döbbenetbe, a döbbenetem kíváncsiságba csapjon át. – Ki által, és ti hogy-hogy éltek, és mikor, hogyan… ?

- Bocs, de először inkább én kérdezek. Te ki vagy? – Fagyos, lekezelő hangjára akaratlanul is összerezdültem, és szemlesütve közelebb bújtam Edwardhoz. Szerelmem nyugtatóan átkarolta a derekam, és egy puszit nyomott a fejem búbjára.

- Jajj, ne haragudj, rossz szokásom hogy így beszélek… Az áldozatoknál bejött – vigyorgott szégyenlősen a pici lány.

- Lora Swan, illetve már Cullen. – Léptem kicsit előrébb, és nyújtottam ki a remegő kacsómat. Jane elvigyorodott, megfogta a kezem, és közelebb rántott magához. Fura volt fagyos testéhez csapódni, hogy aztán szoros, szívet melengető ölelésbe zárjon.

- Örülök, hogy megismerhetlek, Lora.

- Hát még én. – Mosolyodtam el, és tértem vissza Edward mellé.

- Jane, elmondanád nekünk, hogy mégis mi történt, hogy a Volturinak vége?- kérdezte meg Carlisle, azt, ami már mindenki oldalát fúrta.

- Természetesen, de nem helyezhetnénk magunkat kényelembe egy kicsit meghittebb helyen?

- De, persze. Nyomás. – és futni kezdtünk a Cullan villa felé. Ennél boldogabb aligha lehettem volna, szerelmes voltam, (és végre őszintén szerethettem) élünk, és még a Volturinak is vége. Ez életem egyik legszebb napja. Majd amikor beértünk a házba, megcsapott az az ismerős, csodálatos illat. Ha egyedül lettem volna, ogy elsuttogtam volna egy „Otthon édes otthon”-t, de nem tettem. Helyettem megtette Alice, és Esme. Jane elmosolyodott a reakciónkon, majd leült az egyik kanapéra, megvárta, amíg mindenki letelepedik köré, és elkezdte a mesélést.

- A Volturi ugyebár mindig embereket ölt, s eszük ágában sem volt, hogy esetleg jó útra térjenek. Alec, Felix és én, próbáltuk jó belátásra téríteni őket, hogy lehet úgy is élni, mint ti Cullenek, és a Denali klán, hogy nem ölünk embert, és csak állati vérrel táplálkozzunk. De hevesen tiltakoztak ellene, és megtiltották nekünk, hogy ezt még egyszer szóba hozzuk. Viszont mi nem adtuk fel, és csapatot szerveztünk ellenük. Nem hitt szinte senki, abban, hogy sikerülhet legyőzni őket, ezért nem akartak csatlakozni hozzánk. Mivel csak hárman voltunk, elég kicsi volt az esélyünk ellenük, de végül sikerült. Tudom, hogy elég hihetetlenül hangzik, de sikerült feloszlatnunk a Volturit.- mindenki teljesen ledöbbent először a hírtől, majd attól, hogy hárman legyőzték, s az nincs többé.

-Nem féltek attól, hogy valaki újra teremt egy királyi családot?- kérdezte Carlisle percek múlva, mikor feldolgozta az imént hallottakat.

-Nem, mert nem hagytunk egy túlélőt sem.

-És akkor most hova mentek?- aggodalmaskodott Esme.

-Igazság szerint nincs hova mennünk.- nézett Jane Alecre.

Egy pillanatig néma csend volt, mindenki elgondolkodott. A Volturi legveszélyesebbjeit fogadjuk magunk közé? Jó útra akarnak térni, de akkor is… Aztán fogadott apám mnt derült égből a villámcsapás, így szólt :

-Nyugodtan maradhattok itt, persze csak, ha szeretnétek.

-Azt nagyon megköszönnénk.- virult fel Jane angyali arca, és mi elmosolyodtunk.

-És Felix hol van? Azt mondtátok, hogy ő is részt vett a csatában.- kérdezte Emmett.

-Egy kicsit egyedül akart lenni, tisztáznia kell magában az érzéseit. Most valahol a kanadai erdőségekben bújkál. Ne féljetek, idetalál.

- Pont ettől nem félünk – kacagott fel Emmett, és aztán mind csatakoztunk hozzá. Gyereksírás vetett véget a felhőtlen boldogságnak, és én felrohantam Dannyhez.

- Szia Prücsök! – kiáltottam fel, és óvatosan magamhoz öleltem őt. – Annyira féltem, hogy itt kell hagyjalak, de itt vagyok, és itt is leszek – mosolyodtam el, majd letettem a pelenkázó asztalra Dannyt. Gyorsan kicseréltem a pelusát, majd átöltöztettem, és levittem.

- Anyu, nézd, ki van itt – mosolyogtam, mire Esme fancsali képet vágott. – Mi, mi az?

- Eddig még sosem hívtál anyunak – hüppögte el a végét, miközben kilopta Dannyt a kezemből. Megöleltem.

- De mostantól majd úgy hívlak!

Az ikreken egy cseppet sem látszott, hogy Danny zavarná a jelenlétüket, Jane nagyokat nevetett a reakcióin, főleg mikor Esme kezét próbálta a szájába gyömöszölni. Aztán Carlisle-al közösen elvitték őket vadászni, mint a családunk újdondült két tagját. Meg kéne ünnepelni valamivel, hogy élünk, épek, és sértetlenek vagyunk. De mivel? Aztán Danny a lábamhoz kúszott, én pedig felvettem.

- Na mi az, prüntyő?

- Loja!

- Mondd, kicsi szívem.

- Szerellek téged! – terül el egy hatalmas vigyor a képén, és én meghatódom.

- Én is téged, kicsi szívem. Most mondd azt, hogy… Esme.

- Eszméé! – Danny készségesen ismételt minden nevet, amit mondtam neki.

- Edward?

- Edvád! – szerelmem megmosolyogta ezt a pici emberkét.

- Emmett?

- Emeet! - Emmett öblösen felkacagott, és átölelte Rose vállát.

- Rose?

- Róóz! – Rosalie szipogni kezdett.

- Jazz?

- Dzsezz!

- Alice?

- Elisz!

- Carlisle?

Danny értetlenül pislogott, mire mindenki kevetésben tört ki. Rántott egyet a pici vállán, majd visszatért a lábgyömöszöléshez, egészen addig, amíg Esme-ék vissza nem tértek. Szegényke már épp aludt volna, mikor felkeltettem. Danny örömmel futott a pótanyukája felé, amíg aztán az fel nem kapta, és meg nem ölelgette.

- Szerellek téged Anu! – kiáltott fel boldogan, és Esme sírni kezdett a meghatódságtól.

- Én is… én is szeretlek téged kincsem. – mosolyogta el a végét, aztán rám nézett.

„Te?” – artikulálta. Bólogatni kezdtem. „Köszönöm” mosolyodott el, mire Edward nyakába fúrtam a fejem. Jane és Alec mellénk telepedett, még mindig vérvörös szemekkel, bár már látszott rajtuk a változás.

- És most? – kérdezte Alice. – Költöznünk kéne.

- Pontosan. – mondta Rose.

- És költözünk is, vagy felesleges, még egy pár hónapig? – kérdeztem.

- Mit gondoltok, mi legyen? Ki szavaz a maradásra?

Tíz kéz emelkedett a magasba, megerősítve a maradást – habár már csak egy pár hónapig…

* besz@rtatok mi? :D:D :D